Nem az évek a fontosak...Nem is az élet nagy dolgai... Fontosak az apró dolgok: Egy szò, egy hang, egy érzés...Egy szellő, mely simogat, egy kis napfény borongòs napok utàn,mosoly és visszamosoly, egy viràgcsokor, egy isteni sajttorta szelet, egy kiskutya aprò kis mancsa, hűséges kis odabùjàsa, az érzés, hogy ÉLSZ, szeretsz, szeretnek, benned van az erő, mely átsegìt minden nehézsègen, önző,irigy, jellemtelen embereken, amikor felülemelkedsz,és semmi más nem számìt, csak a hit, az egészség, és a lélek tisztasàga...Egy dal,melyet szeretsz, egy érintès, egy tekintet, s a képzelet, mely nem ismer hatàrokat....
Boldog vagyok, mert élhetek,ennyit élhettem, ès talán épp az a jó, hogy nem làtjuk a végét. Mosolygok...
Mert igy jò...igy kell...
Mert ahogy a dal is mondja: " A rossz elmùlik, a jó utolér"....

Ma reggel, amikor felébredtem sütött a nap.

Nem tudom miért, de megváltozott valami. Azt éreztem, hogy könnyebb lettem, és el tudtam hagyni egy olyan dolgot, amit heteken keresztül cipelek már magammal, azt gondolva, hogy már örökké hozzám ragadt.

Könnyű lett hirtelen minden. Képes vagyok kicsit kívülről figyelni a körülöttem s velem zajló dolgokat, és ez jó. Ha az ember képes kilépni önmagából, ha képes valamiféle módon fentről nézni az egész kálváriát, sokkal másabb a kép. De komolyan.

És miután visszahuppanok magamba, azt észlelem, amit már egy ideje nem, s  amitől végre örömérzés fog el. Erős vagyok, és mindent kibírok. Ha kell, harcolok, de ha úgy látom jónak, megalkuszok.

De a lényeg az, hogy azt teszem, amit minden helyzetben tennem kell.

Mosolyogva felülemelkedek.

Rajtuk, rajta, mindenen, mindenkin.....az Életen.

Csak hogy valami vidámabbról is írjak...

Augusztus 16.-án megint születtek nálunk kiskutyák. Igaz, hogy nem akartuk, de sajnos Mexikénk férfiúi hatalma erősebbnek bizonyult egy egyszerű kenel ajtójánál.

Ha már így alakult, mitévők legyünk, ugyebár. Kilenc kiskutya született, négy maradt meg belőle. Túl sokan voltak, és nem erősödtek meg szerintem eléggé.

A sors ismétli önmagát. Most megint négy kutyakölyöknek keresünk gazdit. Két kannak, és két szukának.

Mutatom milyen kis aranyosak.

Napok óta nagyon rosszul érzem magam.

Az életem megint egy fordulóponthoz érkezett, de nehéz elfogadnom, és nehéz megemésztenem, de mindenekelőtt a legnehezebb beletörődnöm az igazságtalanságba.

Sokat töröm az agyam, miért történik mindez, és miért pont velem. Talán túl gyenge vagyok, és ezt könnyű kihasználni másoknak, talán túl idegesítő vagyok valamiért, vagy egész egyszerűen irigység a motiváció.

Visszakerültem a régi helyemre a munkahelyen, de úgy, hogy még nem is közölték velem. Szabin voltam ugyanis, és ők a hátam mögött szervezkedtek. Szerencsére van egy-két hozzám közelálló emberke bent, aki súgott nekem, szólt, hogy mire készüljek. Hát én úgy készültem, hogy be sem mentem. Beteget jelentettem.

Persze annyi gerincesség nincs egyikben sem, hogy telefonba mondja el mi van. Úristen, én ezeknél gusztustalanabb, férgesebb, jellemtelenebb embereket még nem láttam.

Rosszul esik, mert egyre inkább biztosabb vagyok benne, hogy ezt a dolgot már előre eltervezték. Nem voltam én olyan rossz, mint ahogyan ők előadták, és amit el akarnak hitetni velem és másokkal. Valakinek kellett a helyem.

Nagyon padlóra tettek, de felállok.

Kell még idő, és ezért is maradtam itthon, mert nem akarom, hogy lássák, bánt, nem akarom, hogy sírni lássanak.

Meg kell erősödnöm.

Mert a képükbe szeretnék röhögni.

Párom nagyon velem van, segít. De nekem kell megküzdenem a letaglózó, gyötrelmes érzésekkel. Nekem kell megtanulnom felülkerekednem ezen az egészen, és ezeken a szemét, ostoba embereken.

Harmincezer forint. Ennyi csupán, amit keresek. Nem éri meg felkelni, bejárni, csinálni, sőt elviselni a mocsokságokat. De,

én már rég nem a pénzért dolgozom itt.

Jó dolog hasznosnak érezni magam, szerettem, amit csinálok. Mások nem így látták, ezek szerint, de én igen. Én ezt éreztem.

Nem tudom mitévő legyek, ezek után.

Nem szeretnék új munkahelyet, és nem bírnék mindig itthon ülni. Lenne mit csinálnom, de megzakkannék a monoton itthoni teendőktől.

Néha azt érzem, vége van valaminek, vége a világnak. Pedig nincs, és nem szabadna ennyire komolyan venni őket, mert az életben nem ez a legfontosabb dolog. Mégis.

Félek, és rettenetesen egyedül érzem magam.

Úgy érzem, kitörtek belőlem valamit, végérvényesen, és nagyon sajog a seb.

Istenem, mutass nekem utat, mert én nem találom....:-(