....Szeretnék írni, hogy kibékültem a nővéremmel.

Hogy mit érzek?

Hááát, vegyes.....

Régen nem volt jelen már az életemben, szinte semmit nem tudunk egymásról, aztán hirtelen itt van. Nehéz mit kezdeni ezzel az egésszel. Gondolom, nem csak nekem, neki is.  De biztos alakul majd valahogy.

Volt egy beszélgetésünk, amikor nagyon ki volt borulva, sok dolog miatt. Sírt. Zokogott. Ültem mellette az autóban, és ahogy néztem őt, úgy éreztem, ott vagyok, a lelkébe engedett, VELE lehetek. EGYÜTT. Ez nagyon nagy dolog, és a sajnálat, a segíteni akarás, és az istenem, mindent el szeretnék követni azért, hogy ne fájjon neki ilyen nagyon-érzés mellett azt éreztem, hogy a testvérem, és hogy jaj, de nagyon szeretem. 

Az igazat megvallva ezt érzem most is. Azóta is.

Hogy mit kezdünk a köztünk lévő évek alatt kialakult mélységes szakadékkal, tudom, rajtunk múlik. De azért nem olyan egyszerű ez. Jó érzés azt mondani, vagyis érezni inkább, hogy jaj, de jó nekem van egy testvérem is, pedig már lemondtam róla, azt hittem, nincs, de VAN, de sajnos tényleg nem olyan egyszerű dolog ez. 

....Nem akartam felkelni sem, de mégis megtettem valamiért, és:

- főztem grízgaluska levest, krumplis tésztát, gazdagon,azaz sonkával, (hm, fincsi lett!) Sütöttem almás pitét is.

- labdáztam a kutyákkal, mert meg vannak őrülve a labdáért, most már mindketten,

- nevettem a saját hülyeségeimen, fiúknak mondtam is, ne törődjenek velem, érzem a vesztem

- futottam 20 percet futópadon, (ebből 10 perc tényleg színtiszta futás volt, a másik fele gyorsgyaloglás), 10 percet szobabicigliztem, és 10 percet elipszis tréneren nyomtam. Aztán haspadon felültem 72-szer. azért hetvenkétszer, mert hatvanat akartam, de közben mondtam magamnak, hogy ha lenyomok még 12-őt, akkor nem csak önmagam, de mindent és mindent le fogok győzni. Megcsináltam, és nagyon büszke voltam magamra. Nem azért, mintha ez olyan hű de nagy dolog lenne, hanem mert csak. 

- Most egyedül vagyok itthon,( vagyis kis drágaság kutyáimmal, akik felváltva horkolnak itt mellettem) és azt gondoltam épp az előbb, hogy szeretem ezt az érzést. Egyedül a gondolataimmal, belemerülve kicsit a lelkem mélyébe. Kell néha ilyet, és nem jó az, ha valaki nem szeret önmagával egyedül lenni. Én mindig is szerettem, és meg is becsülök minden ilyen kis pillanatot.

- Meg még azért is örülök, hogy megint írok. Szerettem ezt is, mindig. Jó dolog kiírni magamból. De tényleg. És megint az az érzés, írás közben. Ismerősen jó. Komolyan. 

....Még nem írtam. 

Igazából nem is tudom, miért. Elnyelnek a napok. 

Fájóan rohan az idő, sajnos.

Az idei, 2014-es évünk nagyon gáz. Nincs szerencsénk, nem jön az üzlet, nincs pénz, nincs semmi sem. Már mindent eladtunk, amit tudtunk, már csak a kis bömcsink van, ami következik a soron. Bár nagyon sajnálom, de ez az autó is csak egy tárgy. Nem szabad túlságosan ragaszkodnunk a tárgyakhoz. 

Pedig a fiúk is dolgoznak. Mostmár mindketten. Sajnálom is őket nagyon, de muszáj. Főleg, hogy most minden keresetüket oda kell hogy adják. Nem megy másképp. Borzasztó sok a kiadás, a számlák. A megélhetés. Főleg az. Fogalmam sincs mások hogy csinálják. 

Depis is vagyok már elég rég óta. Az utóbbi napokban nagyon sokat aludtam, feküdtem. Nincs kedvem semmihez. 

Csak aludnék, hogy addig se érezzem ezt a kegyetlen elkeseredett űrt itt belül. Mi lesz? Mi lesz? Mi lesz?

FÉLEK.

Szóval ez az év egy nagy kalap kaki. Eddig. És az a rettenetes, hogy a remény is kezd kihúnyni. Bennem nagyon. Próbálom nem mutatni, de sokszor érzem azt hogy toporzékolva sírnék legszívesebben, és üvöltenék a megfoghatatlanhoz: SEGÍTS. SEGÍTS MÁR.

Nagyon, nagyon, nagyon negatív most minden. Nincsen értelme semminek sem.

Holnap szabadnapos vagyok, és legszívesebben fel sem kelnék. Nem bírom ezt a reménytelen levegőt sem már. Hányok mindentől.

SEGITS. KÉRLEK. SEGÍTS MÁR!