....Nem akartam felkelni sem, de mégis megtettem valamiért, és:

- főztem grízgaluska levest, krumplis tésztát, gazdagon,azaz sonkával, (hm, fincsi lett!) Sütöttem almás pitét is.

- labdáztam a kutyákkal, mert meg vannak őrülve a labdáért, most már mindketten,

- nevettem a saját hülyeségeimen, fiúknak mondtam is, ne törődjenek velem, érzem a vesztem

- futottam 20 percet futópadon, (ebből 10 perc tényleg színtiszta futás volt, a másik fele gyorsgyaloglás), 10 percet szobabicigliztem, és 10 percet elipszis tréneren nyomtam. Aztán haspadon felültem 72-szer. azért hetvenkétszer, mert hatvanat akartam, de közben mondtam magamnak, hogy ha lenyomok még 12-őt, akkor nem csak önmagam, de mindent és mindent le fogok győzni. Megcsináltam, és nagyon büszke voltam magamra. Nem azért, mintha ez olyan hű de nagy dolog lenne, hanem mert csak. 

- Most egyedül vagyok itthon,( vagyis kis drágaság kutyáimmal, akik felváltva horkolnak itt mellettem) és azt gondoltam épp az előbb, hogy szeretem ezt az érzést. Egyedül a gondolataimmal, belemerülve kicsit a lelkem mélyébe. Kell néha ilyet, és nem jó az, ha valaki nem szeret önmagával egyedül lenni. Én mindig is szerettem, és meg is becsülök minden ilyen kis pillanatot.

- Meg még azért is örülök, hogy megint írok. Szerettem ezt is, mindig. Jó dolog kiírni magamból. De tényleg. És megint az az érzés, írás közben. Ismerősen jó. Komolyan.