Néha jó lenne elfutni....menekülni...el innen, el...

Vissza se nézni, csak előre. Hátrahagyni mindent, mindenkit. Hagyni, hogy sötétségbe boruljon a múlt, s fény árassza el a jelent, jövőt. Kéne egy kapcsoló, ami megszüntet minden köteléket, és egy segítő, leheletnyi érintés, ami levenné vállamról a súlyt, a nehezéket, amit amiatt éreznék, mert nem hagyna a lelkiismeretem.

Amikor sokszor azt érzem, hogy összeszorul a torkom, és csak sírnék, meg sírnék, arra gondolok közben, nem bőgök, erős vagyok, de mégis jönnek a könnyek, vagy jönnének, de visszaszorítom, de az rosszabb, mert akkor nem jön az az icipici megkönnyebbülés. Nem itt akarok lenni, hanem máshol, nem akarom ezt, ami, nem bírom, hogy ezt el kell viselnem, nem akarom, nem akarom, sikítok, és nem tudom elviselni ezt a kibaszott szorítást itt a torkomban, nyakamban, gyomromban, mert éget, hányinger kap el önmagamtól, a világtól, másoktól.

Ilyenkor szeretnék elmenni, világgá, itt hagyni mindent, mindenkit, egyszer, s mindenkorra, örökre.

De mindig jön aztán egy kis megnyugvás. Lecsitul a vér, a pulzus, kicsit könnyebb lesz egy időre minden, lecsendesedik a lélek. Folytatódik minden tovább. Maradok, s marad körülöttem minden. Ami változik, annak változnia is kell, de vannak dolgok, mik beleégnek a mindennapokba, belesülnek az életünkbe, de egyszer  eljön az az idő, mikor ezek is megérnek végre a változásra.

Ha vége egy-egy ilyen rohamomnak, olyankor arra gondolok csak: milyen jó, hogy maradtam, mert hirtelen megnyugtató lett a sok idegesítő dolog körülöttem, lám, mire képes  a megszokás érzése...

S mindemellett sóhajtok nagyokat, mert mi lesz akkor, amikor majd egyszer tényleg fogom magam...és elmegyek.

Magam mögött hagyom akkor majd a sötétséget, s elindulok a fény felé...

Persze nem hiszem, hogy valaha is lesz hozzá bátorságom. Azt meg pláne nem, hogy tudok-e egyáltalán, egy pillanatra is, ennyire önző lenni.

Meg kell erősítenem a lelkemet, mert nagyon érzékeny lettem mostanában. Pedig azt hittem, már elég keménnyé tett az élet, de nem. Nem tudok felülkerekedni a sok köcsögön, akik megkeserítik egyes napjaimat piti kis szarságokkal. Attól érzik jól magukat, ha látják, hogy a másiknak rossz. Csak azért mert hatalomhoz jutottak. Az ilyenek azt hiszik, övék a világ. Csak egyszer kerülnének hasonló helyzetbe, mint én, meg sok más, szerencsétlen ember, csak egyszer éreznék meg a bőrükön. Nevetségesek, undorítóak, nyomorultak.

Fú, régen, de régen írtam!!!! :-)

A freeblog sajnos nem működik, ezért kénytelen voltam elköltözni. Pedig szerettem a BLOGOMAT.

Azt sem tudom, miről írhatnék így, ilyen sok idő kihagyása után. Sok minden történt, a környezetemben, és velem, a lelki dolgokat pedig...hajjaj....sorolhatnám...

De, úgy gondolom, nincs értelme visszamenőleg leírni azt, ami már elmúlt. Képtelen is lennék, vagyis hát nem győzném. Szerintem. :-)

Az lesz, hogy írok, ha más nem,  magamnak, aztán úgyis kijön aminek jönnie kell. :-)

A legutolsó bejegyzésemhez kapcsolódóan viszont el kell mesélnem, hogy a három kiskutyának sikeresen találtunk gazdit, kettőnek nagyon-nagyon jó gazdit, egynek remélhetőleg jó gazdit, (bár vele csak az a bajom, hogy nem tartja úgy velem a kapcsolatot, mint a többiek, de ettől még biztos jól gondoskodik a kis rosszaságról).

Jó messzire kerültek, a barna kisfiú Tapolcára,  a neve Hórusz lett. És ilyen most:

A Kicsi lány (ő volt a kis kedvencem, meg is sirattam, mikor elvitték, de azt hiszem, jobb helyre nem is kerülhetett volna...:-))  A neve Happy. Ő most ilyen:

És a kis drága rosszaság leányzó, aki a legéletrevalóbb, legelevenebb volt, ilyenné cseperedett Shera:

A negyedik lurkót pedig megtartottuk, egy kisfiút, akit Doni-nak kereszteltünk. Nagyon kis aranyos, nyugodt, okos, szót fogad, és tényleg egy tünemény:

Szóval, most már van három kutyánk. Mexi, Mira, és Donika. Apa, anya, kisfia.

                    Nem gondoltam én sem, hogy egyszer ilyen nagy kutyás leszek.

Imádom őket. Nem tehetek róla.

Majd jövök.