Köszönöm az aggódást, vagyok, elvagyok. Megvagyok.
Az élet megy tovább. Akármennyire is közhely, így van. Ez tényleg így van.
Túl vagyok nagyon- nagyon sok nehéz napon, és olyan napokon is amikor hihetetlen, de kicsit könnyebb volt. Viselni ezt az egészet.
Időnként még mindig van úgy, hogy fel sem fogom. Mintha nem velünk történt volna.
Hiányzik.
A hangja. Az arca. A mozdulatai. A nevetése. A jóságos kis lelke. Az a legjobban.
Sokszor kérdezem magamtól, a magasságos égtől, mindentől és mindenkitől: HOL VAN???
Mert olyan, hogy nincs, NINCS.
Ami történt, azon már nem rágódom olyan sokat, nem játszom le ezerszer a forgatókönyvet a fejemben.
De az rettenetesen fáj, hogy elment, valahová, egy olyan helyre, ahol el nem érhetem, és nem jön vissza soha többé.
Meg hogy így kellett, ez volt megírva a sors kusza fonákján, az ő számára. Egy olyan dolog, amitől mint kiderült: mindig is félt. Talán érezte ő, hogy be fog következni.
De miért nem szólt? Miért nem kért segítséget?
Kár ezen rágódni már, tudom, mert nem lehet meg nem történtté tenni, de nehéz a fájó szívemnek azt mondani: ne érezz, ne keresd a miérteket.
Néha elgondolkodom rajta, mit gondolhatnak az emberek, hogy élem az életem tovább, mintha nem történt volna semmi. Nevetek, élek, tornázom, dolgozom. Ugyanúgy, mint azelőtt.
Mintha nem éreznék semmit.
Ezt látják. De nem is kell tudnia senkinek, belül mi van.
Fáj, hogy nem láthatom már többé.
Fáj, hogy nem hallhatom hangját.
Fáj, hogy a gombából, ami az asztalon maradt a tálban, megpucolva, már nem főzhetett, és nem ehetett.
Sajnos képtelen voltam, (felnőtt asszony fejjel már) azt mondani neki: szeretlek édesanyám! Nem öleltem meg őt úgy, ahogyan lány az anyját megöleli, már nagyon rég. Mondhatnám a közhelyet, hogy nagyon bánom már ezt, és hogy most már megtenném. Ha egy percre is itt lehetne újra mellettem, persze, hogy megtenném.
De azt is tudom, hogy ő nagyon jól tudta, milyen vagyok, és enélkül is tudta, és biztos volt benne, mennyire nagyon szeretem. Ő sem mutatta nekem mindig, én mégis éreztem mérhetetlen szeretetét.
Egy dolog bánt még nagyon. Az, hogy halála után nem jött el hozzám már, nem éreztem soha, sehol sem a jelenlétét már. Attól függetlenül, lehet, hogy itt volt, csak nem tudta mutatni. Vagy nem volt itt, de nem azért mert nem akart itt lenni, hanem mert nem volt már rá lehetősége. Lelkének másfelé kellett szárnyalnia.
Az űr, amit hagyott maga után, pótolhatatlan. Örökre űr marad.
Ó, jóég, mennyire nagyon szeretem..............!!!