Néha jó lenne elfutni....menekülni...el innen, el...

Vissza se nézni, csak előre. Hátrahagyni mindent, mindenkit. Hagyni, hogy sötétségbe boruljon a múlt, s fény árassza el a jelent, jövőt. Kéne egy kapcsoló, ami megszüntet minden köteléket, és egy segítő, leheletnyi érintés, ami levenné vállamról a súlyt, a nehezéket, amit amiatt éreznék, mert nem hagyna a lelkiismeretem.

Amikor sokszor azt érzem, hogy összeszorul a torkom, és csak sírnék, meg sírnék, arra gondolok közben, nem bőgök, erős vagyok, de mégis jönnek a könnyek, vagy jönnének, de visszaszorítom, de az rosszabb, mert akkor nem jön az az icipici megkönnyebbülés. Nem itt akarok lenni, hanem máshol, nem akarom ezt, ami, nem bírom, hogy ezt el kell viselnem, nem akarom, nem akarom, sikítok, és nem tudom elviselni ezt a kibaszott szorítást itt a torkomban, nyakamban, gyomromban, mert éget, hányinger kap el önmagamtól, a világtól, másoktól.

Ilyenkor szeretnék elmenni, világgá, itt hagyni mindent, mindenkit, egyszer, s mindenkorra, örökre.

De mindig jön aztán egy kis megnyugvás. Lecsitul a vér, a pulzus, kicsit könnyebb lesz egy időre minden, lecsendesedik a lélek. Folytatódik minden tovább. Maradok, s marad körülöttem minden. Ami változik, annak változnia is kell, de vannak dolgok, mik beleégnek a mindennapokba, belesülnek az életünkbe, de egyszer  eljön az az idő, mikor ezek is megérnek végre a változásra.

Ha vége egy-egy ilyen rohamomnak, olyankor arra gondolok csak: milyen jó, hogy maradtam, mert hirtelen megnyugtató lett a sok idegesítő dolog körülöttem, lám, mire képes  a megszokás érzése...

S mindemellett sóhajtok nagyokat, mert mi lesz akkor, amikor majd egyszer tényleg fogom magam...és elmegyek.

Magam mögött hagyom akkor majd a sötétséget, s elindulok a fény felé...

Persze nem hiszem, hogy valaha is lesz hozzá bátorságom. Azt meg pláne nem, hogy tudok-e egyáltalán, egy pillanatra is, ennyire önző lenni.