Néha jó lenne, ha úgy tudnám kifejezni magam, ahogyan szeretném. Hogy azt éreztessem, ami igazából itt bent van, és ne értsenek félre, ne beszéljenek bele mást. A tehetetlenség és a düh, ők bizony néha kimondatnak az emberrel olyan dolgokat, amiket nem is szeretne kimondani. Vagyis igen, de nem úgy. Vagy nem annak akinek épp. Ezek a szavak inkább kiabálnának felfelé, a magasságosba, és nem szándékuk, hogy mást bántsanak, egyáltalán. Mégis. Ha kimondtad őket, annak akinek kell, vagy éppen annak akinek nem, akkor nincs visszaút. Ha már szúrnak, bántanak, sebeznek, még akkor is, ha te nem akartad, akkor már késő. Visszaszívni, ki nem mondottá tenni bizony már nem lehet. Ilyenkor csak az érzés van. Az, hogy jobb lett volna inkább felkiabálni, hangosan, eget rengetően a magasságosba, úgy hogy ne hallja senki, és mégis zengjen az ég. Mert ott szétszóródik a csillagok közt, talán megkönnyebbülést hoz, ahogy kiszakad a lélekből, és ha semmivé is foszlik utána, az már nem baj. Nem bánt, nem sebez, nincs utána lelkifurdalás. Miért mondtam, miért nem maradtam csendben, miért bántom azt, akit szeretek. Nemhogy könnyebb lenne így, hanem sokkal sokkal nehezebb. Fáj neki, és fáj nekem. A helyzet meg mit sem változik. Marad minden a régiben,a szúrós szavak pedig csak még jobban megmérgeznek mindent. 

Jaj istenem. Aztán még rosszabb lesz, mert egyedül maradsz. 

Mint ahogyan én most. Csak hajtom a fejemben a gondolatokat, mintha lenne valami értelme. Fáj a szívem, sajog a mellkasom, és tudom, hogy nem tudok ellene semmit tenni. Igazam is volt, de mégsem volt igazam. Nem úgy kellett volna mondanom, és nem akkor amikor. Szerencsétlen időzítés, nem jól kifejezett szavak. Nem azt értették belőle, amit én mondani akartam. S az a baj, hogy ezek után már a magyarázkodásom sem érne semmit. Csak még jobban hergelné az indulatokat. 

Nem is tudom, mit kéne tennem most. Aludni nem tudok. Gondoltam beveszek pár frontint, az talán belenyom az alvásba. Addig sem kell gondolkodni. De még várok. Még kínzom magam. Bár a végén úgyis az lesz. 

Ilyenkor mindig eszembe jut az, hogy amikor az embert elözönlik a negatív, önhibáztató, rossz és bántó gondolatok, ilyenkor olyan kevés kell csak csupán ahhoz, hogy olyat tegyen, ami akár helyrehozhatatlan is lehet. De tényleg...Ilyenkor olyan nagyon kevés kell csak hozzá.....

Azt hiszem én még erős vagyok. 

Még az. De ki tudja, meddig.