Csak ülök csendben....fejemben kavarognak csak a gondolatok.

Még mindig nem hiszem el, ami történt.

Nem is történt meg, ugye? Vagy százszor kérdezem meg ezt egy nap magamtól. De, megtörtént. Sajnos igaz. Mindig ez rá a végén a válasz.

A napok mennek, csak mennek rendületlenül tovább. Hja, igen, az élet megy tovább. Ugyanúgy felkelünk, észhez térünk nagyjából, megnyomjuk a kávé gombot, felöltözünk, kiengedjük a kutyákat, dobáljuk nekik a labdát kicsit, autók jönnek-mennek az úton, csörög a telefon, gondolkodjunk, mi legyen az ebéd. Mondjuk én már lassan egy hete semmit sem főztem. Semmi erőm semmihez. Csak feküdnék legszívesebben. Idegesít, hogy minden ugyanolyan, mint AZELŐTT. Ugyanolyan. Elmúlt egy élet. Megszűnt dobogni egy szív, az édesanyám szíve, és nem áll meg a világ.

Tudtam, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. Ahogyan ő élt....Csoda, hogy eddig bírta. Az ember persze gondol erre, hogyne. De mindig olyan messzinek látja azt a bizonyos időt. Sosem gondoltam például arra, hogy ez bekövetkezhet akár már holnap. Arra meg hogy így??? Hogy egy nyomorék alkoholista vadbarom kioltsa az életét???? Mit élhetett át? Hogyan történt???

Minden egyes pillanatban az a végzetes éjszaka jár az agyamban. Előttem vannak a képek, mint filmkockák zajlanak minden idegszálamban. Azt mondták, hogy a szúrás után körülbelül 1-2 óra alatt elvérzett. Észnél volt vajon? Fájt neki nagyon? Felfoghatta, mennyire súlyos a helyzet? Ha igen, miért nem hívott segítséget? Nem volt már ereje hozzá? Bepánikolt, sokkot kapott? Beájult az alkohol hatásától, és észrevétlenül átszenderedett a másvilágra? Atyaisten, megőrülök a sok-sok gondolattól. A tehetetlenség felzabálja az egész bensőmet. 

Mindenki olyan kedves. Együtt éreznek az emberek. Én meg csak azt gondolom ilyenkor, és legszívesebben mindenki képébe belekiabálnám: hagyjátok már abba, ne mondogassátok már, hogy részvétem, meg sajnálom, hiszen minden pillanatban megcsördülhet a telefonom, és a kijelzőn egy szó villog : ANYU.........

Eljön az az idő, amikor majd igazán felfogom???

Minden gondolatom körülötte forog. Minden reggel, amikor felkelek. Minden este, mielőtt elalszom. Hol van most? Hová lett?? Nem tudom azt sem mondani, hogy hiányzik, mert nem igaz. Ő nekem még mindig itt van. Nem tudom elengedni. Néha az az érzésem, mikor kábán végigevickélek egy-egy napon, mintha nem is velem történt volna ez az egész, mintha kívülről nézném ezt a nyomorúságos históriát. 

Nem voltam képes igazán sírni még. Aznap este, 27.-én pénteken este fél 10-kor amikor hívott a nővérem, rögtön éreztem, hogy baj van. Azonnal tudtam. A legelső sokk után kijöttek ugyan a könnyeim, de aztán csak ültem, néztem magam elé, és csak a nagy nagy üresség döngette tovább a mellkasomat. És a hitetlenkedés. Az első álmatlan éjszaka után hatalmas fáradsággal csak néztem a telefonom híváslistáját, vajon tényleg igaz volt ez? Valóban hívott a tesóm?......Igen. Ott van a híváslistában. Nem álmodtam. Hogy is álmodtam volna, amikor nem aludtam? Odaálltam az ablak elé, és akkor nagyon-nagyon fájt a szívem. Két percen keresztül csak sirattam őt, és majd megőrültem ebbe az érzésbe. 

De azóta nem sírtam. Vagyis igen, amikor előjött egy-egy emlék, vagy beszélni kellett róla. De olyan igazán mélyre törően nem. 

Már csak a legkegyetlenebb naptól félek igazán. A jövő hét szerdától. Amikor el kell temetni őt. 

Félek. Attól is, hogy iszonyatosan fogok sírni. És attól is, hogy képtelen leszek.