Köszönöm az aggódást, vagyok, elvagyok. Megvagyok.

Az élet megy tovább. Akármennyire is közhely, így van. Ez tényleg így van.

Túl vagyok nagyon- nagyon sok nehéz napon, és olyan napokon is amikor hihetetlen, de kicsit könnyebb volt. Viselni ezt az egészet. 

Időnként még mindig van úgy, hogy fel sem fogom. Mintha nem velünk történt volna. 

Hiányzik. 

A hangja. Az arca. A mozdulatai. A nevetése. A jóságos kis lelke. Az a legjobban.

Sokszor kérdezem magamtól, a magasságos égtől, mindentől és mindenkitől: HOL VAN???

Mert olyan, hogy nincs, NINCS.

Ami történt, azon már nem rágódom olyan sokat, nem játszom le ezerszer a forgatókönyvet a fejemben.

De az rettenetesen fáj, hogy elment, valahová, egy olyan helyre, ahol el nem érhetem, és nem jön vissza soha többé.

Meg hogy így kellett, ez volt megírva a sors kusza fonákján, az ő számára. Egy olyan dolog, amitől mint kiderült: mindig is félt. Talán érezte ő, hogy be fog következni.

De miért nem szólt? Miért nem kért segítséget?

Kár ezen rágódni már, tudom, mert nem lehet meg nem történtté tenni, de nehéz  a fájó szívemnek azt mondani: ne érezz, ne keresd a miérteket.

Néha elgondolkodom rajta, mit gondolhatnak az emberek, hogy élem az életem tovább, mintha nem történt volna semmi. Nevetek, élek, tornázom, dolgozom. Ugyanúgy, mint azelőtt.

Mintha nem éreznék semmit.

Ezt látják. De nem is kell tudnia senkinek, belül mi van.

Fáj, hogy nem láthatom már többé.

Fáj, hogy nem hallhatom hangját.

Fáj, hogy a gombából, ami az asztalon maradt a tálban, megpucolva, már nem főzhetett, és nem ehetett.

Sajnos képtelen voltam, (felnőtt asszony fejjel már) azt mondani neki: szeretlek édesanyám! Nem öleltem meg őt úgy, ahogyan lány az anyját megöleli, már nagyon rég. Mondhatnám a közhelyet, hogy nagyon bánom már ezt, és hogy most már megtenném. Ha egy percre is itt lehetne újra mellettem, persze, hogy megtenném.

De azt is tudom, hogy ő nagyon jól tudta, milyen vagyok, és enélkül is tudta, és biztos volt benne, mennyire nagyon szeretem. Ő sem mutatta nekem mindig, én mégis éreztem mérhetetlen szeretetét.

Egy dolog bánt még nagyon. Az, hogy halála után nem jött el hozzám már, nem éreztem soha, sehol sem a jelenlétét már. Attól függetlenül, lehet, hogy itt volt, csak nem tudta mutatni. Vagy nem volt itt, de nem azért mert nem akart itt lenni, hanem mert nem volt már rá lehetősége. Lelkének másfelé kellett szárnyalnia.

Az űr, amit hagyott maga után, pótolhatatlan. Örökre űr marad.

Ó, jóég, mennyire nagyon szeretem..............!!!

Június 9.-én, szerdán búcsúzunk tőle....15-órakor...

Még mindig nem tudom elhinni, hogy nincs többé...:-(

Rettegek a szerdától.....................................................................................

Csak ülök csendben....fejemben kavarognak csak a gondolatok.

Még mindig nem hiszem el, ami történt.

Nem is történt meg, ugye? Vagy százszor kérdezem meg ezt egy nap magamtól. De, megtörtént. Sajnos igaz. Mindig ez rá a végén a válasz.

A napok mennek, csak mennek rendületlenül tovább. Hja, igen, az élet megy tovább. Ugyanúgy felkelünk, észhez térünk nagyjából, megnyomjuk a kávé gombot, felöltözünk, kiengedjük a kutyákat, dobáljuk nekik a labdát kicsit, autók jönnek-mennek az úton, csörög a telefon, gondolkodjunk, mi legyen az ebéd. Mondjuk én már lassan egy hete semmit sem főztem. Semmi erőm semmihez. Csak feküdnék legszívesebben. Idegesít, hogy minden ugyanolyan, mint AZELŐTT. Ugyanolyan. Elmúlt egy élet. Megszűnt dobogni egy szív, az édesanyám szíve, és nem áll meg a világ.

Tudtam, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. Ahogyan ő élt....Csoda, hogy eddig bírta. Az ember persze gondol erre, hogyne. De mindig olyan messzinek látja azt a bizonyos időt. Sosem gondoltam például arra, hogy ez bekövetkezhet akár már holnap. Arra meg hogy így??? Hogy egy nyomorék alkoholista vadbarom kioltsa az életét???? Mit élhetett át? Hogyan történt???

Minden egyes pillanatban az a végzetes éjszaka jár az agyamban. Előttem vannak a képek, mint filmkockák zajlanak minden idegszálamban. Azt mondták, hogy a szúrás után körülbelül 1-2 óra alatt elvérzett. Észnél volt vajon? Fájt neki nagyon? Felfoghatta, mennyire súlyos a helyzet? Ha igen, miért nem hívott segítséget? Nem volt már ereje hozzá? Bepánikolt, sokkot kapott? Beájult az alkohol hatásától, és észrevétlenül átszenderedett a másvilágra? Atyaisten, megőrülök a sok-sok gondolattól. A tehetetlenség felzabálja az egész bensőmet. 

Mindenki olyan kedves. Együtt éreznek az emberek. Én meg csak azt gondolom ilyenkor, és legszívesebben mindenki képébe belekiabálnám: hagyjátok már abba, ne mondogassátok már, hogy részvétem, meg sajnálom, hiszen minden pillanatban megcsördülhet a telefonom, és a kijelzőn egy szó villog : ANYU.........

Eljön az az idő, amikor majd igazán felfogom???

Minden gondolatom körülötte forog. Minden reggel, amikor felkelek. Minden este, mielőtt elalszom. Hol van most? Hová lett?? Nem tudom azt sem mondani, hogy hiányzik, mert nem igaz. Ő nekem még mindig itt van. Nem tudom elengedni. Néha az az érzésem, mikor kábán végigevickélek egy-egy napon, mintha nem is velem történt volna ez az egész, mintha kívülről nézném ezt a nyomorúságos históriát. 

Nem voltam képes igazán sírni még. Aznap este, 27.-én pénteken este fél 10-kor amikor hívott a nővérem, rögtön éreztem, hogy baj van. Azonnal tudtam. A legelső sokk után kijöttek ugyan a könnyeim, de aztán csak ültem, néztem magam elé, és csak a nagy nagy üresség döngette tovább a mellkasomat. És a hitetlenkedés. Az első álmatlan éjszaka után hatalmas fáradsággal csak néztem a telefonom híváslistáját, vajon tényleg igaz volt ez? Valóban hívott a tesóm?......Igen. Ott van a híváslistában. Nem álmodtam. Hogy is álmodtam volna, amikor nem aludtam? Odaálltam az ablak elé, és akkor nagyon-nagyon fájt a szívem. Két percen keresztül csak sirattam őt, és majd megőrültem ebbe az érzésbe. 

De azóta nem sírtam. Vagyis igen, amikor előjött egy-egy emlék, vagy beszélni kellett róla. De olyan igazán mélyre törően nem. 

Már csak a legkegyetlenebb naptól félek igazán. A jövő hét szerdától. Amikor el kell temetni őt. 

Félek. Attól is, hogy iszonyatosan fogok sírni. És attól is, hogy képtelen leszek. 

FELFOGHATATLAN, HOGY ÍGY KELLETT MEGHALNIA....

Meghalt az édesanyám...........................

Néha jó lenne, ha úgy tudnám kifejezni magam, ahogyan szeretném. Hogy azt éreztessem, ami igazából itt bent van, és ne értsenek félre, ne beszéljenek bele mást. A tehetetlenség és a düh, ők bizony néha kimondatnak az emberrel olyan dolgokat, amiket nem is szeretne kimondani. Vagyis igen, de nem úgy. Vagy nem annak akinek épp. Ezek a szavak inkább kiabálnának felfelé, a magasságosba, és nem szándékuk, hogy mást bántsanak, egyáltalán. Mégis. Ha kimondtad őket, annak akinek kell, vagy éppen annak akinek nem, akkor nincs visszaút. Ha már szúrnak, bántanak, sebeznek, még akkor is, ha te nem akartad, akkor már késő. Visszaszívni, ki nem mondottá tenni bizony már nem lehet. Ilyenkor csak az érzés van. Az, hogy jobb lett volna inkább felkiabálni, hangosan, eget rengetően a magasságosba, úgy hogy ne hallja senki, és mégis zengjen az ég. Mert ott szétszóródik a csillagok közt, talán megkönnyebbülést hoz, ahogy kiszakad a lélekből, és ha semmivé is foszlik utána, az már nem baj. Nem bánt, nem sebez, nincs utána lelkifurdalás. Miért mondtam, miért nem maradtam csendben, miért bántom azt, akit szeretek. Nemhogy könnyebb lenne így, hanem sokkal sokkal nehezebb. Fáj neki, és fáj nekem. A helyzet meg mit sem változik. Marad minden a régiben,a szúrós szavak pedig csak még jobban megmérgeznek mindent. 

Jaj istenem. Aztán még rosszabb lesz, mert egyedül maradsz. 

Mint ahogyan én most. Csak hajtom a fejemben a gondolatokat, mintha lenne valami értelme. Fáj a szívem, sajog a mellkasom, és tudom, hogy nem tudok ellene semmit tenni. Igazam is volt, de mégsem volt igazam. Nem úgy kellett volna mondanom, és nem akkor amikor. Szerencsétlen időzítés, nem jól kifejezett szavak. Nem azt értették belőle, amit én mondani akartam. S az a baj, hogy ezek után már a magyarázkodásom sem érne semmit. Csak még jobban hergelné az indulatokat. 

Nem is tudom, mit kéne tennem most. Aludni nem tudok. Gondoltam beveszek pár frontint, az talán belenyom az alvásba. Addig sem kell gondolkodni. De még várok. Még kínzom magam. Bár a végén úgyis az lesz. 

Ilyenkor mindig eszembe jut az, hogy amikor az embert elözönlik a negatív, önhibáztató, rossz és bántó gondolatok, ilyenkor olyan kevés kell csak csupán ahhoz, hogy olyat tegyen, ami akár helyrehozhatatlan is lehet. De tényleg...Ilyenkor olyan nagyon kevés kell csak hozzá.....

Azt hiszem én még erős vagyok. 

Még az. De ki tudja, meddig. 

A héten SZABADSÁG, PIHENÉS, MEDENCE, VÍZ ÉS VÍZ.

De jó is ez. Szeretem.

Megint szerencsém van, és ilyenkor vagyok szabin, amikor tombol az édes kánikula.

Szuper.

Szeretnek azért ott fent engem az égiek.

Olyan jó élni.

NYÁR. NYÁR. NYÁR. NYÁR. NYÁR.

....Szeretnék írni, hogy kibékültem a nővéremmel.

Hogy mit érzek?

Hááát, vegyes.....

Régen nem volt jelen már az életemben, szinte semmit nem tudunk egymásról, aztán hirtelen itt van. Nehéz mit kezdeni ezzel az egésszel. Gondolom, nem csak nekem, neki is.  De biztos alakul majd valahogy.

Volt egy beszélgetésünk, amikor nagyon ki volt borulva, sok dolog miatt. Sírt. Zokogott. Ültem mellette az autóban, és ahogy néztem őt, úgy éreztem, ott vagyok, a lelkébe engedett, VELE lehetek. EGYÜTT. Ez nagyon nagy dolog, és a sajnálat, a segíteni akarás, és az istenem, mindent el szeretnék követni azért, hogy ne fájjon neki ilyen nagyon-érzés mellett azt éreztem, hogy a testvérem, és hogy jaj, de nagyon szeretem. 

Az igazat megvallva ezt érzem most is. Azóta is.

Hogy mit kezdünk a köztünk lévő évek alatt kialakult mélységes szakadékkal, tudom, rajtunk múlik. De azért nem olyan egyszerű ez. Jó érzés azt mondani, vagyis érezni inkább, hogy jaj, de jó nekem van egy testvérem is, pedig már lemondtam róla, azt hittem, nincs, de VAN, de sajnos tényleg nem olyan egyszerű dolog ez.