....Nem akartam felkelni sem, de mégis megtettem valamiért, és:

- főztem grízgaluska levest, krumplis tésztát, gazdagon,azaz sonkával, (hm, fincsi lett!) Sütöttem almás pitét is.

- labdáztam a kutyákkal, mert meg vannak őrülve a labdáért, most már mindketten,

- nevettem a saját hülyeségeimen, fiúknak mondtam is, ne törődjenek velem, érzem a vesztem

- futottam 20 percet futópadon, (ebből 10 perc tényleg színtiszta futás volt, a másik fele gyorsgyaloglás), 10 percet szobabicigliztem, és 10 percet elipszis tréneren nyomtam. Aztán haspadon felültem 72-szer. azért hetvenkétszer, mert hatvanat akartam, de közben mondtam magamnak, hogy ha lenyomok még 12-őt, akkor nem csak önmagam, de mindent és mindent le fogok győzni. Megcsináltam, és nagyon büszke voltam magamra. Nem azért, mintha ez olyan hű de nagy dolog lenne, hanem mert csak. 

- Most egyedül vagyok itthon,( vagyis kis drágaság kutyáimmal, akik felváltva horkolnak itt mellettem) és azt gondoltam épp az előbb, hogy szeretem ezt az érzést. Egyedül a gondolataimmal, belemerülve kicsit a lelkem mélyébe. Kell néha ilyet, és nem jó az, ha valaki nem szeret önmagával egyedül lenni. Én mindig is szerettem, és meg is becsülök minden ilyen kis pillanatot.

- Meg még azért is örülök, hogy megint írok. Szerettem ezt is, mindig. Jó dolog kiírni magamból. De tényleg. És megint az az érzés, írás közben. Ismerősen jó. Komolyan. 

....Még nem írtam. 

Igazából nem is tudom, miért. Elnyelnek a napok. 

Fájóan rohan az idő, sajnos.

Az idei, 2014-es évünk nagyon gáz. Nincs szerencsénk, nem jön az üzlet, nincs pénz, nincs semmi sem. Már mindent eladtunk, amit tudtunk, már csak a kis bömcsink van, ami következik a soron. Bár nagyon sajnálom, de ez az autó is csak egy tárgy. Nem szabad túlságosan ragaszkodnunk a tárgyakhoz. 

Pedig a fiúk is dolgoznak. Mostmár mindketten. Sajnálom is őket nagyon, de muszáj. Főleg, hogy most minden keresetüket oda kell hogy adják. Nem megy másképp. Borzasztó sok a kiadás, a számlák. A megélhetés. Főleg az. Fogalmam sincs mások hogy csinálják. 

Depis is vagyok már elég rég óta. Az utóbbi napokban nagyon sokat aludtam, feküdtem. Nincs kedvem semmihez. 

Csak aludnék, hogy addig se érezzem ezt a kegyetlen elkeseredett űrt itt belül. Mi lesz? Mi lesz? Mi lesz?

FÉLEK.

Szóval ez az év egy nagy kalap kaki. Eddig. És az a rettenetes, hogy a remény is kezd kihúnyni. Bennem nagyon. Próbálom nem mutatni, de sokszor érzem azt hogy toporzékolva sírnék legszívesebben, és üvöltenék a megfoghatatlanhoz: SEGÍTS. SEGÍTS MÁR.

Nagyon, nagyon, nagyon negatív most minden. Nincsen értelme semminek sem.

Holnap szabadnapos vagyok, és legszívesebben fel sem kelnék. Nem bírom ezt a reménytelen levegőt sem már. Hányok mindentől.

SEGITS. KÉRLEK. SEGÍTS MÁR!

Az életem folytatódik...megy minden szépen, a maga medrében.

Most, hogy közeledik az év vége, sok minden van, ami elgondolkodtat. Rájöttem, hogy az önmagamról alkotott képem nem mindig az, aminek én látom. Próbálom majd ezt orvosolni, mert nem szeretnék dilinyós öregasszony lenni, úgyhogy majd rajta leszek az ügyön...Viszont vannak, és lesznek olyan dolgok, amihez ragaszkodom, és amiben nem leszek hajlandó alárendelni magam. Mert nem vagyok mártír. Teljesen.

Jó évünk volt. Igazából mi nagyon sok emberhez képest szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Úgy pénz szempontjából, úgy egyébként, de tényleg.

Bárcsak ennél rosszabb évünk soha nem lenne.

A Karácsony megint olyan nagyon gyorsan jött el, hogycsak. Évek óta ezt érzem, és ez sajnos nem jó. Rohanás, jövés menés, munka, a jó öreg kereskedelem, ugye, na meg itthon...takaritás, minden rendbe legyen, minden klappoljon, aztán puff. Itt az ünnep. Hirtelen, mintha az égből pottyant volna.

Nincs idő várakozni, nincs idő IGAZÁN készülődni, nincs idő átélni. Csak puff.

Szenteste napján még el kellett mennünk a pékségbe kenyérért. Ültem az autóban. Ha jól emlékszem, épp nem gondoltam semmire. Bámultam kifelé az ablakon, mindenki sietve rohangált ide-oda, autók, buszok, emberek...suhanás, zugás, foszlányok....

A rádió szólt egész végig, de hirtelen figyelmes lettem egy hangos női hangra:

- Az utak viszonylag jók....csendes eső várható....nem lesz minusz, kábé 7-10 celsius fok körül lesz....Vigyázzanak magukra....Mindenkinek nagyon boldog, meghitt karácsonyt kívánok!!!!...

A hang élénk, lelkes, harsogó, sugárzó...Csak úgy cseng a levegőben. 

Én meg: Micsoda? Mi van? Hol vagyok, hová csöppentem hirtelen? Hogy kerülök ide? Karácsony???? Most??? Ilyen hirtelen?

Olyan érzés volt, mintha egyszer régen már átéltem volna ezt, mintha elmentem volna nagyon nagyon messzire, és most visszacsöppentem volna ide, mintha időben már teljesen máshol jártam volna, és egyszer csak megkaphattam  volna ajándékba, hogy visszajöhessek. Nagyon nagyon félelmetes de'javue érzés volt. Ez egyszer már megtörtént velem. Pont itt. Pont ugyanigy. 

Becsuktam a szemem, és nagyon sokáig rabul ejtett még ez az érzés.

Utána még elmentünk a fiamért hogy hamarabb hazaérhessen a munkából, és nekem egész úton halélfélelmem volt. Végig azon járt az agyam, hogy mi lenne, ha most baleset érne minket, és meghalnánk. Hogy menne haza a nagyfiam? Hogyan tudná meg, hogy velünk mi történt? És mit csinálnának nélkülünk? Tudják hol van az a kevéske kis pénzünk ami még van, egy darabig ellennének belőle, de mi lesz utána? Hogyan fizetnék a számlákat, albérletet, hogyan tudnának spórolni a vízzel árammal, oda tudnának-e figyelni erre? Mit ennének? Hogyan gondoskodnának a kutyákról? Megtanulnának vajon főzni? Vagy mindig szendvicsen élnének? Meddig bírnák? Hogyan tudnának boldogulni nélkülünk az életben amikor olyan nagyon sok dologról fogalmuk sincs? A nagyobbik dolgozik, de akkor is...nem tud annyit keresni, hogy albérletre, számlákra, bejárásra, ételre, cigire, kutyakajára elég legyen. Mit tennének? 

Utána meg hazafelé az nyomasztott, hogy ha most történik? És mindhárman meghalunk? Egyedül marad a kicsi....meg a kutyák...és a nagy ház,albérlet,  számlák, minden. Mi lenne vele, úristen???? Hogyan tudnék segíteni neki onnan fentről? Lehetséges lenne valahogy?....

Hátborzongató volt...

Minden egyes szembejövő autótól rettegtem. Úgy figyeltem az utat, mintha én vezetnék, és a kezem megfájdult annyira szorítottam végig a combom. Alig vártam hogy hazaérjünk végre.

Nagyon furcsák voltak ezek az érzések. Féltem. És azon gondolkodtam, miért jöttek? Mit akarnak megmutatni nekem?...

Nagyon igyekszem, hogy tudjak írni még az idén, mert van még mit.

Szeretem ezt a naplóírást, csak sajnálom, hogy a freeblogos irásaimat már egyáltalán nem tudom megnyitni...Talán végleg elvesztek, törlődtek...:-(

Folytatom az utamat...és most már tudom, nem véletlenül történt mindez így. Sok mindent megértettem, és mivel már elfogadtam a helyzetet, így már nem olyan nehéz. Sőt. Amit elvesztettem ott, abban a pozícióban, itt kaptam helyette mást, ami tán még jobb is. Attól függ, honnan nézzük.

Szóval dolgozom tovább, és vagyok. Ami meg bántja a lelkem, azt leírom majd itt.

Cseperedtek....és gazdira is találtak....talán túl hamar is...Egyik szemem sírt, másik meg nevetett, amikor elvitték őket, de a szívem nyugodt. Mert válogattam, nem adtam oda őket akárkinek, és mind a négy jó helyre került, egytől egyig.

Az én kis apróságaim.....!!! :))))

BADY:

MIRA (anyja után szabadon):

SÍVA:

BALTAZÁR:

Nem az évek a fontosak...Nem is az élet nagy dolgai... Fontosak az apró dolgok: Egy szò, egy hang, egy érzés...Egy szellő, mely simogat, egy kis napfény borongòs napok utàn,mosoly és visszamosoly, egy viràgcsokor, egy isteni sajttorta szelet, egy kiskutya aprò kis mancsa, hűséges kis odabùjàsa, az érzés, hogy ÉLSZ, szeretsz, szeretnek, benned van az erő, mely átsegìt minden nehézsègen, önző,irigy, jellemtelen embereken, amikor felülemelkedsz,és semmi más nem számìt, csak a hit, az egészség, és a lélek tisztasàga...Egy dal,melyet szeretsz, egy érintès, egy tekintet, s a képzelet, mely nem ismer hatàrokat....
Boldog vagyok, mert élhetek,ennyit élhettem, ès talán épp az a jó, hogy nem làtjuk a végét. Mosolygok...
Mert igy jò...igy kell...
Mert ahogy a dal is mondja: " A rossz elmùlik, a jó utolér"....

Ma reggel, amikor felébredtem sütött a nap.

Nem tudom miért, de megváltozott valami. Azt éreztem, hogy könnyebb lettem, és el tudtam hagyni egy olyan dolgot, amit heteken keresztül cipelek már magammal, azt gondolva, hogy már örökké hozzám ragadt.

Könnyű lett hirtelen minden. Képes vagyok kicsit kívülről figyelni a körülöttem s velem zajló dolgokat, és ez jó. Ha az ember képes kilépni önmagából, ha képes valamiféle módon fentről nézni az egész kálváriát, sokkal másabb a kép. De komolyan.

És miután visszahuppanok magamba, azt észlelem, amit már egy ideje nem, s  amitől végre örömérzés fog el. Erős vagyok, és mindent kibírok. Ha kell, harcolok, de ha úgy látom jónak, megalkuszok.

De a lényeg az, hogy azt teszem, amit minden helyzetben tennem kell.

Mosolyogva felülemelkedek.

Rajtuk, rajta, mindenen, mindenkin.....az Életen.

Csak hogy valami vidámabbról is írjak...

Augusztus 16.-án megint születtek nálunk kiskutyák. Igaz, hogy nem akartuk, de sajnos Mexikénk férfiúi hatalma erősebbnek bizonyult egy egyszerű kenel ajtójánál.

Ha már így alakult, mitévők legyünk, ugyebár. Kilenc kiskutya született, négy maradt meg belőle. Túl sokan voltak, és nem erősödtek meg szerintem eléggé.

A sors ismétli önmagát. Most megint négy kutyakölyöknek keresünk gazdit. Két kannak, és két szukának.

Mutatom milyen kis aranyosak.

Napok óta nagyon rosszul érzem magam.

Az életem megint egy fordulóponthoz érkezett, de nehéz elfogadnom, és nehéz megemésztenem, de mindenekelőtt a legnehezebb beletörődnöm az igazságtalanságba.

Sokat töröm az agyam, miért történik mindez, és miért pont velem. Talán túl gyenge vagyok, és ezt könnyű kihasználni másoknak, talán túl idegesítő vagyok valamiért, vagy egész egyszerűen irigység a motiváció.

Visszakerültem a régi helyemre a munkahelyen, de úgy, hogy még nem is közölték velem. Szabin voltam ugyanis, és ők a hátam mögött szervezkedtek. Szerencsére van egy-két hozzám közelálló emberke bent, aki súgott nekem, szólt, hogy mire készüljek. Hát én úgy készültem, hogy be sem mentem. Beteget jelentettem.

Persze annyi gerincesség nincs egyikben sem, hogy telefonba mondja el mi van. Úristen, én ezeknél gusztustalanabb, férgesebb, jellemtelenebb embereket még nem láttam.

Rosszul esik, mert egyre inkább biztosabb vagyok benne, hogy ezt a dolgot már előre eltervezték. Nem voltam én olyan rossz, mint ahogyan ők előadták, és amit el akarnak hitetni velem és másokkal. Valakinek kellett a helyem.

Nagyon padlóra tettek, de felállok.

Kell még idő, és ezért is maradtam itthon, mert nem akarom, hogy lássák, bánt, nem akarom, hogy sírni lássanak.

Meg kell erősödnöm.

Mert a képükbe szeretnék röhögni.

Párom nagyon velem van, segít. De nekem kell megküzdenem a letaglózó, gyötrelmes érzésekkel. Nekem kell megtanulnom felülkerekednem ezen az egészen, és ezeken a szemét, ostoba embereken.

Harmincezer forint. Ennyi csupán, amit keresek. Nem éri meg felkelni, bejárni, csinálni, sőt elviselni a mocsokságokat. De,

én már rég nem a pénzért dolgozom itt.

Jó dolog hasznosnak érezni magam, szerettem, amit csinálok. Mások nem így látták, ezek szerint, de én igen. Én ezt éreztem.

Nem tudom mitévő legyek, ezek után.

Nem szeretnék új munkahelyet, és nem bírnék mindig itthon ülni. Lenne mit csinálnom, de megzakkannék a monoton itthoni teendőktől.

Néha azt érzem, vége van valaminek, vége a világnak. Pedig nincs, és nem szabadna ennyire komolyan venni őket, mert az életben nem ez a legfontosabb dolog. Mégis.

Félek, és rettenetesen egyedül érzem magam.

Úgy érzem, kitörtek belőlem valamit, végérvényesen, és nagyon sajog a seb.

Istenem, mutass nekem utat, mert én nem találom....:-(

Tavaly nem sikerült, az égiek valamiért nem akarták....Idén végre sikerült eljutni.

Csak pár nap....de igazi feltöltődés...

Mindenkinek el kéne jutni legalább egyszer az életében ilyen meseszép helyekre.....