Napok óta nagyon rosszul érzem magam.

Az életem megint egy fordulóponthoz érkezett, de nehéz elfogadnom, és nehéz megemésztenem, de mindenekelőtt a legnehezebb beletörődnöm az igazságtalanságba.

Sokat töröm az agyam, miért történik mindez, és miért pont velem. Talán túl gyenge vagyok, és ezt könnyű kihasználni másoknak, talán túl idegesítő vagyok valamiért, vagy egész egyszerűen irigység a motiváció.

Visszakerültem a régi helyemre a munkahelyen, de úgy, hogy még nem is közölték velem. Szabin voltam ugyanis, és ők a hátam mögött szervezkedtek. Szerencsére van egy-két hozzám közelálló emberke bent, aki súgott nekem, szólt, hogy mire készüljek. Hát én úgy készültem, hogy be sem mentem. Beteget jelentettem.

Persze annyi gerincesség nincs egyikben sem, hogy telefonba mondja el mi van. Úristen, én ezeknél gusztustalanabb, férgesebb, jellemtelenebb embereket még nem láttam.

Rosszul esik, mert egyre inkább biztosabb vagyok benne, hogy ezt a dolgot már előre eltervezték. Nem voltam én olyan rossz, mint ahogyan ők előadták, és amit el akarnak hitetni velem és másokkal. Valakinek kellett a helyem.

Nagyon padlóra tettek, de felállok.

Kell még idő, és ezért is maradtam itthon, mert nem akarom, hogy lássák, bánt, nem akarom, hogy sírni lássanak.

Meg kell erősödnöm.

Mert a képükbe szeretnék röhögni.

Párom nagyon velem van, segít. De nekem kell megküzdenem a letaglózó, gyötrelmes érzésekkel. Nekem kell megtanulnom felülkerekednem ezen az egészen, és ezeken a szemét, ostoba embereken.

Harmincezer forint. Ennyi csupán, amit keresek. Nem éri meg felkelni, bejárni, csinálni, sőt elviselni a mocsokságokat. De,

én már rég nem a pénzért dolgozom itt.

Jó dolog hasznosnak érezni magam, szerettem, amit csinálok. Mások nem így látták, ezek szerint, de én igen. Én ezt éreztem.

Nem tudom mitévő legyek, ezek után.

Nem szeretnék új munkahelyet, és nem bírnék mindig itthon ülni. Lenne mit csinálnom, de megzakkannék a monoton itthoni teendőktől.

Néha azt érzem, vége van valaminek, vége a világnak. Pedig nincs, és nem szabadna ennyire komolyan venni őket, mert az életben nem ez a legfontosabb dolog. Mégis.

Félek, és rettenetesen egyedül érzem magam.

Úgy érzem, kitörtek belőlem valamit, végérvényesen, és nagyon sajog a seb.

Istenem, mutass nekem utat, mert én nem találom....:-(