Az életem folytatódik...megy minden szépen, a maga medrében.
Most, hogy közeledik az év vége, sok minden van, ami elgondolkodtat. Rájöttem, hogy az önmagamról alkotott képem nem mindig az, aminek én látom. Próbálom majd ezt orvosolni, mert nem szeretnék dilinyós öregasszony lenni, úgyhogy majd rajta leszek az ügyön...Viszont vannak, és lesznek olyan dolgok, amihez ragaszkodom, és amiben nem leszek hajlandó alárendelni magam. Mert nem vagyok mártír. Teljesen.
Jó évünk volt. Igazából mi nagyon sok emberhez képest szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Úgy pénz szempontjából, úgy egyébként, de tényleg.
Bárcsak ennél rosszabb évünk soha nem lenne.
A Karácsony megint olyan nagyon gyorsan jött el, hogycsak. Évek óta ezt érzem, és ez sajnos nem jó. Rohanás, jövés menés, munka, a jó öreg kereskedelem, ugye, na meg itthon...takaritás, minden rendbe legyen, minden klappoljon, aztán puff. Itt az ünnep. Hirtelen, mintha az égből pottyant volna.
Nincs idő várakozni, nincs idő IGAZÁN készülődni, nincs idő átélni. Csak puff.
Szenteste napján még el kellett mennünk a pékségbe kenyérért. Ültem az autóban. Ha jól emlékszem, épp nem gondoltam semmire. Bámultam kifelé az ablakon, mindenki sietve rohangált ide-oda, autók, buszok, emberek...suhanás, zugás, foszlányok....
A rádió szólt egész végig, de hirtelen figyelmes lettem egy hangos női hangra:
- Az utak viszonylag jók....csendes eső várható....nem lesz minusz, kábé 7-10 celsius fok körül lesz....Vigyázzanak magukra....Mindenkinek nagyon boldog, meghitt karácsonyt kívánok!!!!...
A hang élénk, lelkes, harsogó, sugárzó...Csak úgy cseng a levegőben.
Én meg: Micsoda? Mi van? Hol vagyok, hová csöppentem hirtelen? Hogy kerülök ide? Karácsony???? Most??? Ilyen hirtelen?
Olyan érzés volt, mintha egyszer régen már átéltem volna ezt, mintha elmentem volna nagyon nagyon messzire, és most visszacsöppentem volna ide, mintha időben már teljesen máshol jártam volna, és egyszer csak megkaphattam volna ajándékba, hogy visszajöhessek. Nagyon nagyon félelmetes de'javue érzés volt. Ez egyszer már megtörtént velem. Pont itt. Pont ugyanigy.
Becsuktam a szemem, és nagyon sokáig rabul ejtett még ez az érzés.
Utána még elmentünk a fiamért hogy hamarabb hazaérhessen a munkából, és nekem egész úton halélfélelmem volt. Végig azon járt az agyam, hogy mi lenne, ha most baleset érne minket, és meghalnánk. Hogy menne haza a nagyfiam? Hogyan tudná meg, hogy velünk mi történt? És mit csinálnának nélkülünk? Tudják hol van az a kevéske kis pénzünk ami még van, egy darabig ellennének belőle, de mi lesz utána? Hogyan fizetnék a számlákat, albérletet, hogyan tudnának spórolni a vízzel árammal, oda tudnának-e figyelni erre? Mit ennének? Hogyan gondoskodnának a kutyákról? Megtanulnának vajon főzni? Vagy mindig szendvicsen élnének? Meddig bírnák? Hogyan tudnának boldogulni nélkülünk az életben amikor olyan nagyon sok dologról fogalmuk sincs? A nagyobbik dolgozik, de akkor is...nem tud annyit keresni, hogy albérletre, számlákra, bejárásra, ételre, cigire, kutyakajára elég legyen. Mit tennének?
Utána meg hazafelé az nyomasztott, hogy ha most történik? És mindhárman meghalunk? Egyedül marad a kicsi....meg a kutyák...és a nagy ház,albérlet, számlák, minden. Mi lenne vele, úristen???? Hogyan tudnék segíteni neki onnan fentről? Lehetséges lenne valahogy?....
Hátborzongató volt...
Minden egyes szembejövő autótól rettegtem. Úgy figyeltem az utat, mintha én vezetnék, és a kezem megfájdult annyira szorítottam végig a combom. Alig vártam hogy hazaérjünk végre.
Nagyon furcsák voltak ezek az érzések. Féltem. És azon gondolkodtam, miért jöttek? Mit akarnak megmutatni nekem?...
Nagyon igyekszem, hogy tudjak írni még az idén, mert van még mit.
Szeretem ezt a naplóírást, csak sajnálom, hogy a freeblogos irásaimat már egyáltalán nem tudom megnyitni...Talán végleg elvesztek, törlődtek...:-(
